Ma azokról a férfiakról írok, akiktől minden internetes társkeresőt óvaintek, ők: a zaklatók.

Sajnos volt szerencsém hozzájuk, nem is egyszer, ezért nyugodtan tekintsetek autentikus hangnak a témában :)

Szóval. Egy internetes társkeresőben - megnyerő fotója és kedves levele után - találkozót beszéltem meg egy pasassal.

De hiába a fényképes ismerkedés csodája, a kávézóban csak azért ismertem rá, mert rajta kívül nem ült ott senki a megbeszélt időben. A srác ugyanis jópár éve fent volt már a webes társkeresőn, és a fotója frissítgetésével nemigen bajlódott.

A találkozó során ha a szerelem szikrája nem is, a sajnálaté kipattant bennem, így történhetett meg, hogy bár nem akartam, mégis megadtam neki a számomat, amikor könyörgőre fogta.

Nagyot hibáztam, Ti ne tegyétek. (Ne adjatok meg mobilszámokat nyakra-főre idegeneknek. Ráér az a harmadik randi után is, addig ott van az emil.) Szóval megadtam, és a bennem élő irgalmas nővér ezen telekomm eszközön keresztül hagyta magát rábeszélni még egy találkozóra.

A harmadikra hál' isten nem mentem el, az illető pasi mégis hónapokig életem szereplője volt. Ugyanis nem akart kiszállni. Az életemből és ezért a telefonvonalamból sem. Hetekig hívogatott, sms-ezgetett, az sem zavarta, hogy sosem vettem fel, sosem válaszoltam. Ezzel párhuzamosan folytatta emilhadjáratát kilóméter hosszú levelekkel, virtuális rózsás képeslapokkal - utóbbiakat könnyebben viseltem az áldott spamszűrőm miatt.

Aztán elfáradt. De elhiheted, én is.

Ja, és van még ilyen sztorim, úgyhogy folyt. köv.