Na, akkor csapjunk a lovak közé! Végül is mi történhet? Néhány vakrandi még nem a világ. Meg aztán ki tudja, hátha a végén még kisül belőle valami jó is. Ezeket, meg még sok minden mást is gondoltam, amikor modellkolléganőm sikerén felbuzdulva regisztráltam magam egy internetes társkeresőbe.

Az előzmények: 'tartós párkapcsolatom' épp egy éve zárult le, a tombolási időszak megvolt, újból készenálltam a 'Nagy Ő'-re. De mivel az országos kereskedelmi televízió akkor még nem sugárzott ilyesmit, kénytelen voltam magán úton halászni a zavarosban. Koncepcióm az volt, hogy a klasszikus szórakozóhelyen ismerkedés, meg a buszon-metrón leszólítósdi mellett célirányosan is keresgélek. Ezt az elképzelést erősítette gyógyíthatatlanul kíváncsi természetem is, azt duruzsolva: nézz körül a weben! tudd meg kik, miért és hogyan ismerkednek ott! Mindez együtt, na meg a kalandvágy az oka, hogy végül is fejest ugrottam az internetes ismerkedés buja világába.

Bevallom, nem keresgéltem sokáig a társkeresők között, működtettem inkább jól bevált fogyasztói társadalmi szokásomat, és azt választottam, amelyikről korábban már sokat hallottam. Www.asztrotars.hu – gépeltem izgatottan, és egy kattintással később már ott álltam a webes randivadászok népszerű szentélyének kapujában.

A képernyő hívogatóan színes és vidám volt, azt sugallta: 'Lépj be, és többé nem leszel szomorú, magányos, társtalan!'. Én persze nem hittem neki, de azért... Felhasználói név. E-mail cím. Postaládámban levél.

Bla-bla-bla - futottam át felületesen a regisztráláskor szokásos eligazítási dumát, és szememmel vadul kerestem megküldött jelszavamat, a kulcsot a zárba. És ekkor tekintetem megakadt a következő szövegrészen: