A Costa Braván még hétágra sütött a nap, amikor teljes menetfelszereléssel szigorúan északnak vettük az irányt. Nem volt kecmec: addig időztünk a nyárban, amíg lehetett, ezért három napunk maradt elérni a (régi vágyam) Madonna koncert helyszínét, merthogy nászutunk előtt az osztrák helyszín on-line jegypénztárában helyjegyet váltottunk az eseményre.

Szóval a spanyol tengerparton magunkra zártuk a nyarat a kocsiban, és legközelebb súlyos, ködös őszben nyitottuk ki: megérkeztünk - Franciországon át - Genfbe. Amely egyébként remek helynek látszik, el is döntöttök: visszatérünk. A város közepén egy akkra tó, mint a Balaton, és persze földrajzilag nem, de szószerint mégis a város közepén, mert a mi tengerünkhöz hasonlóan hosszúkás formájú víz egyik sarkán fekszik ez a francia-svájci üdülőváros és a Genfi-tó rá eső partját egy az egyben körülöleli: Budapestéhez hasonló, csak épp szépen karbantartott bérházak a partján, vitorláskikötő benne. Él, nyüzsög az egész.

Még egy jó emlék itt: a Genf környéki Auto-Grillben (ez egy étterem-ABC hálózat, amelyik az autópályák mentén nő Olasz- és Franciaországban, Svájcban) együtt ebédeltünk egy törpe kecske családdal - mi bent, ők a harapnivalóan friss zöld füvön kint. Az állandó pára miatt itt is, mint Londonban, semmi nem képes megállítani a flórát, még a kecske sem, ami pedig Magyarországon nagy sivatag gyártó. Édesek voltak, főleg mert két macskányi kecskegida is ugrabugrált közöttük :)

Zürichbe valamiért bevezet az autópálya, pontosabban csak a külvárosába, de akkor is: ritka ronda hely. Persze lehet, hogy belül csillog a sok bankja...

Az Uram :) úgy belejött a miniállam látogatásba (Monaco, Andorra), hogy mindeképp ragaszkodott hozzá, ne Svájcban, hanem Lichtensteinben töltsük az éjszakát. Én meg a szállodához ragaszkodtam, mert egy hónap európai csavargás nem csak kalandos, de kimerítő is, hát még nyolc órányi autózás egyhuzamban. Hát ebből az lett, hogy este 10.00-re begurultunk Lichtensteinbe. Ami egy tühtig kis városka, vagy inkább falu, de miniállamnak még viccből sem nevezném. Ráadásul úgy néz ki az utcakép, hogy privat bank, privat bank, hotel, privat bank - más nincs. Járókelő sem. Ez még nem is lenne baj, de némi nyomozás után - úgy kb. 6 fokban - kiderült, a hotelban itt nem ül portás, pláne nem éjszakai, hanem a hotelek ilyen magánházakból kialakított szálláshelyek, melyeknek ajtajára kiírják, hogy portaszolgálat hétfon tíztől délig, meg szerdán háromtól hatig. ezen ügyfélfogadásokkor lehet(ett volna) szobát foglalni, amikor is a foglaló kap egy kódot, melynek segítségével kinyithatja a szálloda kapuját magának.

Szóval Lichtensteint rövid esti séta után elhagytuk, hogy Nyugat-Ausztriában találjunk hajlékot. De arrafelé nagyjából ugyanez a szokás: éjjeli portás nincs, járókelő szintén nincs. Végül éjfél körül egy kisvárosban lett egy  lehetőség: 150 Euróért alhattunk volna egy motelneki kinéző helyen, de ezt passzoltuk, mert 90 Euróért négycsillagos szálloda jár reggelivel, wellness-szel, úgyhogy az éjszakai 'lehúzom-a-vevőt-hisz-úgyis-kínálathiámny-van' helyett akkor inkább vadkemping.

Így is lett. Rossz döntés volt. Bár így utólag inkább emlékezetes, és az, meg a messzeség megszépíti. Sátrat vertünk (szó szerint) egy kisváros kórháza mellett, ahol valamiért egy óriási mező terült el (Nyugat-Európa tele van ilyen használaton kívüli, város közepi mezőkkel). Addigra már 1:00 körül járt, és mert a mezőn ritka a közvilágítás (épp ez teszi alkalmassá a városi vadkempingre), koromsötét volt. Félálomban megágyaztunk odabent, a hálózsákunk 5 fokig van hitelesítve, alattam 12 centi magas önfelfújódó matrac, de három óra 'alvás' után nyüszítve menekültem ki a sátorból, mert már annyira fáztam, hogy vacogott a fogam. Egy hónap mediterrán nyár után ez durva szembesülés volt a kontinentális valósággal. De ami még durvább volt: amikor félholtrafagyottan, félálomban kimenekülve a sátor-veremből hátrafordultam, egy óriási, tömör, fekete szörny meredt rám szigorúan, sziluettje már kivehető volt a pirkadati kékségben. Egy hegy volt. Utólag semmiség, akkor, ott, alig néhány száz méterre tőlem, a maga tömör feketeségében maga volt a fenyegetés.

Aztán újra felbőgött a motor, lett meleg is (fűthető ülés, high fokozatban!), és elindultunk Bécs irányába. Hát, senkinek nem kívánom magamat kialvatlanul (hiába a benzinkúti pihenőben hunyás), meg az is kiderült, hogy Bécsben és környékén két hete nem áll el az eső, de azért megérkeztünk.

Egy baráti párnál aludtunk, oh, milyen isteni volt! Olyan home sweet home érzés. Volt rókagomba pörkölt galuskával, meg vetett ágy, meg jó szó magyarul. Ránk fért az előző hegyes éjjel után bőven.

Másnap a szüleimmel (kedves férjem kedves anyósával, apósával :)) találkoztunk a West Banhofnál, merthogy hozzájuk rendeltem a 'két hét múlva postázzuk' Madonna jegyeket. Aztán meg családilag meglátogattuk 'Ausztria Versailles'-át. Nem tudom, valahogy kedvelem a kastélyokat. Egyrészt mert jó elképzelni, milyen főúri méltóságként róni a pompás tereket, másrészt megnyugtató látni, hogy a modern technika ma jobb átlagkörülményeket ad, mint amit a régi drága pucc tudott.

'Gyanúsak vagytok nekem, mert mióta megérkeztetek, jó idő van Bécsben.' - mondta szállásadó barátunk. És tényleg - ez a tendencia nászutunk egész hónapja alatt követett: ha úgy döntöttünk, útra kelünk, az elhagyott helységben beborult, az új helyszínen kisütött. És mert olyan szépen sütött, a kastélyépület helyett a kertben kezdtük, ami tényleg mesés. Odabent már fura a sok szűk szoba (már ahhoz képest, hogy mekkora nagy az egész épület), de a bálterem két csarnoka, meg a kínai szobák és baldhinos ágy nem rossz...

A kastély parkja egyébként közterület, bármikor (nyitvatartási időben) besétálható. Csak a kastélyért, állatkertért, meg a park bizonyos részeiért szednek belépő díjat, amlyért rendszerint hosszú sorok kígyóznak, de azért nem egy London Eye.

És sorok ha sorok nem is kígyóznak, de mégis várni kell a bejutásra a Bécsi szelet vendéglőben, ahol estebédeltünk. Itt a hús borjú és csak szín, egész lapsora verve, nagyobbra, mint a tányér. Igaz, én ilyet nem eszem, de a húsevőknek paradicsom. A saláta és főleg az öntet isteni (erről, azaz az öntetekről van egy elméletem, de majd máskor), a pincérek régi vágású felszolgálók, a hely atmoszférája békebeli. Innen mentünk a hiperjelenbe, Madonna első bécsi koncertjére.