Irány Spanyolország, ahol még sosem jártam (jártunk), és amire nagyon vártam! Hát, talán nem Barcelonával kellett volna kezdeni... :(

Barcelona jól tükrözi a spanyol múlt és jelen között feszülő ellentétet. A múlt: nagyvonalú (elegáns és hatalmas) régi épületek, - nyilván sokszáz évvel ezelőtt kijelölt - széles utak (a belvárosban is négy sáv az átlag, amely ráadásul egyirányú, tehát nyolcsávos városi utakról beszélhetünk, na nincs is dugó...). És a jelen: kosz a szállodákban, kupi az éttermekben, tolvajlás és csalás az utcán.

Az emberek kedvesek - a portásunk pl., miután megkérdezte, honnan jöttünk, mindig bemondta, hogy 'kö-szö-nöm', ha meglátott, de senkiben nem ismertem fel a senort vagy a senoritát. Talán egy kicsit a hatvan felettiekben (nagy kalap, elegáns tartás, igényes ruha). Az abszolút városi divat az a naci, amelyiknek az ülepe a videlője térdét verdesi, minden spanyol lány ilyenben jár... Persze érthető: keskeny, erőtlen vállukhoz széles csipő, lapos, nagy fenék jár, ezt jól leplezi a nem popsira feszülő naci. A másik helyi trend - ami viszont igen tetszett - az a szoknya + csizma, vagy rövid szárú nadrág + csizma. A fiúk alacsonyak és vékonyak - furák hát a fizikális férfi-nő arányok. Persze Spanyolország nagy, Barcelona meg egyébként is viszonylag északon van benne, ráadásul nagy kikötőváros, egy európai new york, úgyhogy előfurdulhat, csak a katalánokat, meg a velük keveredő világnációkat ismerhettem meg, és Valenciában, mondjuk, egész más a populáció.

A barcelonai kikötő remek hely, főleg az a széles fapallós sétány, amelyik a vitorláskikötőt választja el a tengeröböltől, és amelyet egy ponton gombnyomásra ketté tudnak nyitni, hogy ki-be engedjék a hajókat. A padlót ötméterenként nagy üveglapok törik meg, melyekhez kiválóan lehet hátat vetni, és a meleg fán ülve a sirályrajokkal övezett, épp befutó halászhajókban gyönyörködni.

Elméletem szerint egy nagyváros központja ott (is) van, ahol a nemzeti bankja áll. Merthogy a városok - ha igyekeznek is kulturálisak lenni - azért mégis pénzügyi és kereskedelmi központok, és annak meg ugye intézménye a bank Másrészt a pénzügy pszichológiai műfaj (lásd tőzsde), fontos tehát, mit kommunikál magáról, éshát érdekek azt kommunikálni, hogy 'én állok középen'. Harmadrészt az ingatlan még mindig az egyik legfontosabb befektetési eszköz, éshát bankként, azaz pénzeszsákként módomban áll az értékét a lehető legjobban tartó (sőt növelő) ingatlanba befektetni, amely nyilván a város szívében áll (vagy a vízparton, de az nem bank-szempont, viszont a legjobb, ha a kettő együtt van). És láss csodát: GPS-ünk, melyek tulajdonsága, hogy ha azt kéred tőle, vigyen el egy adott városba, akkor - utca, házszám megadása híján - az adott város központjába visz, hát épp arra a térre vezényelt minket, melynek szélén a Katalán Nemzeti Bank torornyépülete magasodott... :)

A tér maga nem túl izgalmas: nincs olyan impozáns, mint a velencei Szent Márk (ha sok máshoz nem is, a tértervezéshez azért értenek az olaszok), galamb viszont van itt is bőven, meg lehet bennük mártózni, kézből röptében etetni, aki bírja az ilyet, a tér körül dús növényzet, de inkább susnyás jeleggű, mint mediterrán és valószínűleg a hihetetlen autóforgalom-kevés csapadék miatt élénk zöld helyett szürkés, a szélén pedig két bóvliárus kínálja tákolt pultjáról a nemtudommit. Inkább lehangolo, semmint nagyvilági az egész. Pedig hát Barcelona nem egy no-name hely... A tér egy másik potján, a főút menti, többtízméter hosszú padon szokás ücsörögni - a pad is, az ücsörgők is tiszta Tunézia.

Ami e város feltétlen erénye, az a rengeteg parkolóház - igaz, némelyikét valaha csodás és persze régi filmszínházból alakították át (ebben is megnyilvánul a régi pompa és a mai hanyagság) -, amely bár ragad a kosztól, hemzseg a svábbogártól, és nem tanácsos olyan helyén parkolni, melyet nem lát be a biztonsági őr, de mégis lehetővé teszi, hogy a széles utakon valóban négy sávon follyon a kocsi-folyam és ne felezzék le a sávszámot a kétoldalt parkoló autók, mint hol is? ja, persze, mint Budapesten...

A Katalán Szépművészeti Múzeum - mely egyébként egy palota - előttről pazar kilátás nyílik a városra. Itt megint egyértelműen érezhető a spanyol nagyvonalúság. Az épület környezetében pálmafás park, a pálmákon kivizöld papagájok fészke, de a parkban nem működik a szökőkút, helyette egy völgyében tónyi tócsa, benne bevássárlókocsi és rengeteg más szemét várja, hogy kihalásszák... Ebben a jobb sorsra érdemes városrészben zajlott 1992-ben az olimpia, melynek helysízneit - például az olimpia lángot örző tornyot - ma is meg lehet nézni.

Aztán van egy szörny-épületük, a Sagrada Familia, egy Antonio Gaudí által tervezett templom, melyet 1884-ben kezdtek el, de ma is építik. Ha szépen szeretném leírni, akkor négy óriási, lyukacsos gyertyára hasonlít, melyeken lecsorgott a viasz, vagy felfelé nőtt, hatralmas cseppkövekre - de azt hiszem, mindkét hasonlat túl költői a valódi látványhoz... A mellé passzított, és éppen épülő oldalszárny szép lehet majd, bár semmi köze a szürkésbarna, szétfolyt formákhoz, mert az új rész elefántcsont színű, egyértelmű kontúrú, színes rózsaablakokkal. Egy szó mint száz, élőben szembesülni az organikus építészetűnek mondott monstrummal a legkevésbé sem volt esztétikai élmény, inkább elborzasztó.

Az egyébként kedves helyi járókelők nemegyszer figyelmeztettek, vigyázzunk a cuccainkra, mert sok a tolvaj, és ha ilyennel közveztlenül nem is, utcai csalókkal találkoztunk. A főtér mentén működött egy banda, melynek előtérbe tolt tagjai zenére táncoló papírfigurákat árultak. A tízcentis Miki Egerek és Simpson családtagok cérnalábukon, gomb talpukon ropták a mellettük szóló magnózene ütemére. Ha a zene leállt, a figurák is megtorpantak. No music, no dance - magyarázta egy lelkes turista a többieknek, közreadva az árustól frissen beszerzett infót, hogy ők is értsék a 'csodát', melynek lényege, hogy a papírszeleteket a zene által keltett levegőhullámok mozgatják. Az emberek körbeállták, csodálkoztak. Illetve csak félkörbe, mert ezek az alkalmi árusok érdekes módon mindig fal mellett álltak, a ház tövébe hanyagul leadobott hátizsákjuk és magnójuk előtt, a portékájuk pedig kizárólag a magnó mellett ugrált.

Bőröndjeinkkel épp autónkhoz igyekeztünk, hogy elhagyjuk Barcelonát, amikor elmentünk egy ilyen táncoló rajzfilmfigura árus mellett, és most mi is megálltunk. A turisták ilyenkor, délelőtt állják ki többórás, kígyózó sorukat a site seeing buszokokhoz (de miért?, úgy értem, Barcelona nem ér meg ennyit...), így sokan nyüzsögnek a fekák replikatáskákat és napszemcsiket kínáló kendői körül (melyeket, ha rendőr jön, egy pillanat alatt változtatnak 'cigánybatyuvá' a kétnégyzetméteres kendő négy sarkához erősített és mindig kézben tartott gyeplők megrántásával), meg persze a bábutáncoltató körül is. Így aztán a nézőkaréj szélén kaptunk helyet. Innen pedig a délelőtti napfény kiválóan megcsillant azon a pókfonálvékonyságú fémszálon, melyre a papírfigurák egy a hátukra ragasztott cetli segítségével ráakadtak. Ez a szál a magnó hangszóróján keresztül behatolt a szerkezetbe, és az abba beépített eszköz rángatta a szálat, a szál pedig a bábukat hol leengedte, hol felrántotta, a táncolás érzetét adva. De hogyan láthatná ezt a szálat az a nyugdíjas pár, akik fellelkesülten a találmánytól mindjárt ötöt is vettek belőle (nyilván az unokáknak)? Ezt látva odamentem hozzájuk, rámutatva a csalásra. Jól fogadták (majd kitesszük a falra - mondták nevetve), éshát szegénykéim hitték is meg nem is, de aztán tíz méterrel odébb saját szemükkel kellett látniuk, hogy a no music, no dance-es 'turista' egy másik papírmasé árus előtt újra megáll, és mintha aranyhal volna, és már nem emlékezne az öt perccel korábban látottakra, hallottakra, újra nagy csodálkozásba kezd és érdeklődik, hogy akkor ez most azt jelenti, hogy no music, no dance? Miután itt is összegyűlt a karéj, a szláv arcvonású beépített ember továbbsétált, majd megállva egy vássározós utcácska bejáratánál, előkapott egy méretes objektívű fényképezőgépet, és kedvtelve kattingatni kezdett, hogy hazavigye a látványt örök emléknek.

Mit mondjak, boldogan hagytam el Barcelonát, és mert annyi jó hely van a világon, nemigen vágyom vissza...

Ja, és még egy jótanács: ha Spanyolországba vágysz, mert még sosem láttad, de szeretnéd, ne Barcelonával kezdd! (Mi is adunk még egy esályt - naná! - ennek az országnak, Federico García Lorca hazája nem lehet ilyen tré hely.)