Edward és Bella szerelme nem épp internetes szerelem, de azért van némi hasonlóság. Merthogy két olyan fiatal kattan egymásra, akik a dolgok normál folyása esetén (a vámpír rejtőzködik az erdőben, a diáklány ül az iskolapadban) nem futhatnának össze - lévén ők két külön világ. Na, ez a webszerelemekkel is így szokott lenni: se a társaság, se a munkahely, de még talán a lakóhely sem közös, tehát komoly esély nincs a találkozásra, mégis megtörténik.

De nem ezért írok a romantikus vámpírregény sorozatról, hanem mert megfogott.

Csak közbevetem, hogy érdekes: mély érzelmi elköteleződésről szóló sztoriból már csak akkor lehet kasszasikert csinálni (merthogy a könyvsorozat Amerikában is, itthon is bestseller lett, és a Twilight-ból készült film is bankot robbantott), ha el van idegenítve az embertől és legalább az egyik fél vámpír... Tehát az elköteleződésre van igény, de mégsincs, aki felvállalná. Érdekes egy korszak...

Szóval fura, hogy teszik a regény folyam, mert különben tele van irodalmi hiányossággal: a karakterek időnként a szerző által felvázolt személyiségjegyeik, indíttatásaik ellenében cselekszenek, mely által a cselekmény tovább bonyolítható ugyan (nyilván ez is a cél), de azért kilóg a lóláb (lásd: Bella kontra házasság). Meg időnként elfog a bizonyosság, hogy a szerző futtában írt, és nem pihentette 2-3-szor a művet, mint kellene, így a pl. 2. rész vége bár történetvezetésileg oké (a lólábaktól eltekintve), de a párbeszédek ... hát... nem hozzák a feszültségkeltő nyújtás ígérte katarzist.

Viszont az érzelmi 'húzd meg ereszd meg'-et nagyon eltalálta a szerzőnő - valószínűleg ez is egyik titka a könyvek sikerének. Arról nem is beszélve, hogy micsoda zseniális feszültségkeltési eszköz, hogy miközben a főhős egy folyamatos Jeckyll és Hide viaskodást folytat saját természetével (gyilkolásra gyártott vámpír, aki nem hajlandó embervért inni, hogy ne teljesedjen ki szörnyeteg mivolta), aközben még a 'szeretlek-e annyira, hogy megkíméljelek magamtól?' kérdés is non-stop feszíti, ráadásul úgy, hogy vad ösztönei fölé kénytelen rendeli végzetes érzelmeit egy magától értetődő szerelem okán.

Stephenie Meyer tehát a Magyarországon már megjelent Twilight-ban és New Moon-ban hadba állít mindent, ami a férfi-nő viszonyban egy nő szemszögéből izgalmas lehet: a vadállat, aki csak velem kedves; a gyengéd érzelmek által megzabolázott férfiúi ösztönök; a mindenáron megvédelek, akár magaddal szemben is késztetése - és mindezekről a vámpírvilág misztikumával átitatott metaforákban mesél. Telitalálat. Még akkor is, ha irodalmi értelemben kiforratlan a mű. Ez az a tipikus eset, amikor a sztori, de még inkább a konfliktusfelvetés- és kezelés olyan erős, hogy elviszi a hátán a formát, annak minden hiányosságával együtt. Szerintem ha egy könyv képes erős érzelmek kiváltására, akkor az már csinált valamit, nem ok nélkül született meg, van helye a polcon. Nem a legtetején - mert ahhoz azért forma, meg karaktereken belüli következetesség stb. is kell - de azért mégis.

Végre egy vámpír história, amelyben nem a harcoké és öldökléseké a fő szál, hanem a vámpír lét filozófiájában, a vele járó érzelmi életben lehet nyakig elmerülni, miközben a női tudatalatti mélyén vonzó férfiként vágyott vámpírral végre bűntudat nélkül érezhetünk együtt, hiszen szegény megpróbál a jó úton járni, és micsoda belső harcok árán!... A szerethető rosszfiú pedig minden nő álma. Minden nőé, hangsúlyozom, ezért javaslom nő társaimnak, ne várjunk lelkesedést az erősebbik nemtőm a Twilight saga iránt. Mint mindenben, az irodalomban is létezik szerintem nem koedukált részleg. És ez rendben is van. Miért legyen minden uniszex?

Vámpírkönyv nőknek. Hiánypótló nézőpont.