A Napraforgó Őrs őrsvezetője voltam... :) Az egyik gyűlésen (asszem, így hívták a mítingjeinket, melyeket délutánonként tartottunk az osztályteremben) az őrsöm tagjai megszavazták, hogy a soron következő kulturális program a Moonwalk című film megtekintése legyen. Így aztán el is buszoztunk , ballagtunk a helyi illetőségű filmszínházba, és meg is tekintettük a produkciót, meyben Jacko - hogy a figura bizarrságát jobban érzékeltesse - fehér ragasztószalagokat tekert az utolsó ujjperceire, a nagyujja és a középső ujja kivételével. E két ujj azért maradt szabadon, hogy védjegyévé vált csettintéseit gyakorolhassa.

Akkoriban többé-kevésbé mind Jacko rajongók voltunk. Az órák közti szünetek azzal teltek, hogy két osztálytársnőm eljátszották-énekelték az egyik videoklipjét. A produkció megunhatatlan volt: minden alkalommal kisebb tömeg gyűlt köréjük és tapsikolós ujjongással jutalmazták a látottakat-hallottakat. Persze, akkoriban még nem volt itthon MTV vagy VIVA, a klipeket szökőévente egyszer vetítették itthon, jól esett a felidézésük akárhányszor is...

A másik emlékem Jackson fénykorából, hogy Magyarországon jár, és a Vörösmarty téri Hungaroton lemezboltban (A Lemezboltban) a hanghordozók közt válogat. Az üzletből persze mindenkit kiküldtek, csak az övé volt a hely, de még így is szájmaszkot és kesztyűt viselt, miközben szerényen, szinte szemlesütve sétálgatott a polcok között, igyekezvén nem tudomást venni az óriási üvegkirakatra tapadó többszáz rajongói arcról, és a mögöttük egyre duzzadó, többezres tömegről.

Nem tudok jó példát hozni arra, ha valaki gyerekként lesz széles körben sztár. A túl korán jött siker, és az ezzel járó nem-gyerekméretű felelősség, nyomás és munka szerintem mindenkit elvág. Judy Garland, Britney Spears, Michael Jackson... Mindennek ideje van, és az értékek egymásra rakódnak. Ha az ember 9 évesen egy fiúegyüttes (Jackson Five) sztárja, huszonévesen pedig már világ-mega-giga-sztár, az hová akarjon még fejlődni? Annak van-e ideje elgondolkozni azon, mivel teljesítheti ki a személyiségét azon túl, hogy híres előadó? Hisz aki éveken át keményen küzd, és felnőttként végre eléri, az érzi az értékét, élvezi, hogy feljutott a csúcsra. De mit tegyen az, aki még nem is ébredt saját öntudatára, azaz még nem is érte el a kamaszkort, de már a közönség tapsa a legismerősebb hang a számára? Michael Jackson 35 éven át állt színpadon. Madonna 25. színpadi évét ünnepelte nemrég a világ. Csoda, ha Jacko úgy érezte, sok már a jóból?

Persze nyilván nem tett jót neki a 'szegény fekete kisfiúból fehér gazdag nővé' válásra való törekvése sem, merthát hogy van az, hogy férfi létére az ember legszívesebben keresztanyjára, Diana Ross-ra hasonlítana, és ennek érdekében nem egyszer plasztikai sebészkés alá is fekszik? Dehát ez is azt erősíti: nem egészséges reflektorfénybe állítani egy még kialakulatlan személyiségét, mert akkor nem lesz ideje sem kialakulni, sem megtanulni és kibontani magában a reflektorfénybe vágyást. Egy gyerek korából adódó exhibicionizmusa nem azonos a piacra törekvő felnőtt önmegvalósításra törekvésével.

És nyilván az sem tett jót Jacko-nak, hogy az amerikaiak által egyik legkomolyabban üldözött bűnnel, a pedofíliával gyanúsították. Úgy tudom, bizonyíték sosem lett, a gyanú viszont levakarhatatlan maradt.

Hogy mindebből törvényszerűen következik-e a gyógyszerfüggőség? A valóság kezelésére való teljes képtelenség szerintem egyértelműen következik a kibontakozni, saját idejében felnőni nem hagyott személyiségből szerintem igen. És ha elfogadjuk a bíróság által kirendelt szakpszichológus véleményét, aki szerint Michael Jackson egy 12 éves gyerek szintjén volt, akkor azt is könnyű elképzelnünk, hogyan tudna helytállni a szomszéd kisfiú, vagy akár a saját kiskamasz fiunk egy Jacko-szintű világsztár életében. Valószínűleg anyuért kiáltana. Vagy ha azt nem lehet (hisz 30-40 évesen, hanyatlása idején ezt Jacko már nem tehette), 'felnőttesebb módon' oldja meg az önvigasztalást...