A KSH (Központi Statisztikai Hivatal) legfrissebb felmérése szerint 3 millió (!) ember él egyedül a 18-49 éves korosztályban, Magyarországon - hangzott el az MR1 Kossuth Rádió 2009. szeptember 28-i, délutáni adásában. Azaz, XXI. századi nyelven szólva a felnőtt magyar lakosság nagyjából fele szingli. Közöttük nyilván akad olyan, aki csak átmenetileg és kényszerből egyedülélő (megözvegyültek, frissen elváltak stb.) és olyan is, aki maga választja ezt a függetlenebbnek gondolt létformát, de egy a rádióösszeállításban elhangzott szakértői vélemény szerint Magyarország szinglijeinek - ahogy a világ szinglijeinek is - 70%-a krónikus társkereső.

Egy londoni felmérés szerint a szigetország legelegánsabb negyedének számító és éppezért mesésen gazdag Kensingtonban a 61 évesnél fiatalabb lakosság 41%-a szingli. Az egyedüllétet a férfiak bírják rosszabbul: az 50 fölötti férfilakosság körében arat a depresszió és az alkoholizmus.

Erre rímel Almási Miklós egyetemi tanár (ELTE) és filozófus megszólalása, aki szerint a nők gyorsabban tanulták meg ezt az újfajta önálló és önellátó szerepet, míg a férfiak ezügyben infantilisabbakká váltak. Emiatt jellemző a kamaszkor kitolódása: a szokásos 20 éves korhoz hozzáadódik még 10-15 év, amíg a szülőknél laknak, és emiatt kialakul egy nem önfegyelmező, nem a jövőre spóroló magatartásmód.

Ami persze kedvez a kereskedelemnek, a fogyasztói társadalom szupernyertesének. Az élelmiszeripar és az építőipar is meglovagolja ezt a tendenciát: lakóparki minilakásokat és egyszemélyes készételeket dob piacra. De reneszánszukat élik a társkereső irodák (és persze az online társkeresők :)), és a hagyományosan társasutazások szervezésére alakult utazási irodák is foglalkoznak már szingli nyaraltatással. Ennek az új formának magyar úttörője mondta el, hogy az ilyen típusú utazásoknál a férfi-nő arányt 60-40%-osra igyekeznek beállítani és mindig szerveznek esti programokat. Talán már nem is meglepő, hogy az ő tapasztalataik szerint is a férfiak vannak nehezebb helyzetben, ahogy ő mondta 'idegenkednek problémájuk felvállalásától', jelesül hogy nem jó nekik nő nélkül.

Almási Miklós véleménye szerint a szingli lét öngyilkos létforma, és a nők között fordul elő nagyobb számban, a fiúk pedig - félvén a túl öntudatos pár miatti csalódástól - elgyávultak a párkapcsolatok létesítése terén. A tendencia hátterében a filozófus azt látja, hogy felnőtt egy elvált-szülők-gyermeke generáció, amelynek jónéhány tagja azt a következtetést vonta le, hogy a társkapcsolat nem jó. Emellett ott van a nők egyre erősödő emancipációja, amely már nem engedi meg a szebbik nem tagjainak, hogy csupán nemük okán simuljanak bele az alárendelt szerepbe, emberükre pedig eszerint nem elég gyakran akadnak. De ott van az erős egok egymás ellen jelenség is, amikor bár mindkét fél képes képviselni az akaratát, épp ez az, ami - ítéletük szerint - lehetetlenné teszi az együttélést: 'Nekem ne mondja meg senki, mikor, mit, kivel!'.

A fenti infókból számomra nem is a 3 millió szingli magyar a legérdekesebb adat és nem is a gazdag londoniak 41%-ának boldogtalan elárvultsága, hanem az, hogy a domináns többség (70%) kikívánkozik a ma pedig olyan divatosnak mondott egyedüllétből. Vajon tényleg így van? És ha igen, mit hajlandók érte megtenni? És tudják-e, hogy kit keresnek, kit érdemelnek? Vagy csak úgy kell valaki, mert az egojuk azt súgja, jár? Kortársnők! Tényleg nincs itt egy rendes pasi?!